Aki egyszer is megfordult Párizsban, az biztosan nem mulasztotta el a La Gioconda festmény felkeresését és megcsodálását. Ugyanott a Louvre őrzi a Sziklás Madonna egyik változatát is. E világhírű képek alkotója, Leonardo da Vinci 550 éve, április 15-én, 1452-ben született Firenze melletti Vinciben, és 1519-ben halt meg Amboiseban.
A művészi központként nyilvántartott akkori Firenze vezető szobrász és festőegyéniségének, Verrochinak a műhelyében indult a fiatal Leonardo, ahol elsajátította az oltárképek, freskók, bronz és márvány, kis és monumentális szobrok készítési technikáját. Mindkét kezével kiválóan írt és rajzolt, ugyanakkor zseniális terveket, rajzokat és feljegyzéseket hagyott ránk a művészet és a tudomány csaknem minden területéről: anatómia, várépítészet, repülés, műszaki találmányok stb.
Változatos élete során Milánóban, Mantovában, Velencében és más olasz városokban is megfordult, munkásságát pedig I. Ferenc francia király művészeként fejezte be.
Leonardo óriási mestere a levegőperspektívának, képein párába vész minden. Ezt erősíti a színperspektíva: az előtér melegen világító erőteljes vöröseiből, kékjeiből, testszíneiből a háttér elhalványodó, hideg kékjébe való átmenet.
Mindehhez még egy hatás járul, a "ködös, füstös" jelentésű sfumato-hatás, az az olajfestési eljárás, melyet Leonardo talált fel: az éles vonalak eltompítása, az elütő színfelületek határainak lágy elmosása, a chiaroscuro (fény-árnyék) ellentéteinek egységes párás atmoszférába való összebékítése, mely révén finom, leheletszerű árnyalatokat hozott létre.
Leonardo ugyanakkor a finom vonalrajz egyik legihletettebb művésze volt, aki hátterei szikláihoz számtalan rajzot készített, s a sok erősebb-gyengébb vonalat úgy festette át, hogy minden lággyá váljon -- ez módszerének alapelve. A festészetről szóló traktátusában Leonardo 276 paragrafusban foglalkozik a fények és árnyékok megfigyelésével és festői visszaadásával. E csodálatos gazdagságú műve befejezetlen maradt, elszórt feljegyzéseiből csak halála után kerekedett ki a művészet optikai oldalát tárgyaló tankönyv. "A festészet nagyobb igazsággal, hívebben állítja az érzékszerv elé a természet műveit, semmint a szavak vagy betűk, viszont a betűk hívebben állítják a szavakat az érzékszervünk elé, semmint a festészet..."-- vallja a mester e művében.
A követelményeiben, módszereiben átváltozott művészet valóságos programját adja Leonardo, midőn éles kritikát mond a falfestésnek régimódi eljárása fölött: "Azt az általános szokást, ahogyan a festők a kápolnák falait ki szokták festeni, nagyon is jogosan gáncsolhatjuk" -- írja a Trattato della Pittura egyik fejezetében. Ma már ez a kritika nem vet árnyékot Domenico Ghirlandaio freskóira a firenzei Sta Maria Novella-templomban, amelyekre Leonardo valószínűleg céloz, s a quatrocento alkotásait éppoly értékeseknek tartjuk, mind a Leonardoval megújuló cinquecentoi műveket.
Az optikai egység az, amelyért Leonardo síkraszállt, a kompozíciónak az egymásmelléhelyezés, felsorakoztatás helyett az optikai fölé- és alárendelés elvén alapuló új képforma kialakításáért. Kétségtelen, hogy a fejlődésnek ez a formája csak akkor vált lehetővé, miután az előző század a látható világ minden jelenségével szemben a maga munkáját már elvégezte.
Leonardo 1482 végén Milanóba költözött, Lodovico il Moro udvarába. Életrajzírói szerint a mester a világ egyik legbékésebb természetű embere volt. A kor szokásaitól eltérően sosem viselt kardot vagy bármilyen fegyvert. Nem volt semmiféle kapcsolata a hadviselésben résztvevő emberekkel, sőt írásaiban is mélyen elítélte a háborút. Ezért szinte érthetetlen, hogy Milánóba érkezése után hamarosan felajánlotta szolgálatait Lodovico Sforza hercegnek, mégpedig hadi- és ostromgépek, páncélkocsik, mozsárágyúk, kőhajítók és mindenféle egyéb harci eszközök, gyilkolószerszámok tervezésére és előállítására.
A herceg a tervekből semmit sem valósított meg, és nem is vette igénybe Leonardo hadmérnöki képességeit. Vajon miért tervezett mégis hadigépeket? Nehéz erre válaszolni. Egyik írásában ezt olvassuk: "Meg kell védenünk a természet fő ajándékát, a szabadságot, ezért eszelek ki támadó- és védőeszközöket." Némelyek szerint viszont nem volt tisztában a háború borzalmaival. A fegyverek és hadigépek tervezését alighanem érdekes feladatnak tartotta.
Ugyancsak Milánóban született, hosszú évek eredményeképpen az Utolsó vacsora nagy falfestménye (1495--98), a Sta Maria delle Grazie kolostor refektóriumában. A fennmaradt rajzok végtelen sora tanúskodik a művész pantomimikai és fiziognómiai tanulmányairól, amelyeket e festmény megfestéséhez folytatott. Igen megragadóak a kezek differenciált mozdulatai, amelyek a lelki kifejezésnek oly mély és teljesen emberi megnyilvánulásai.
Ám az emberi lélek mély ismeretén alapuló egyéni kifejezési formák valamely ideális, tisztán művészi rendnek rendelődnek alá azáltal, hogy a középpontként kiemelt Krisztustól kétoldalt sorakozó tanítványok olyan geometriai idomú hármascsoportokba tömörülnek, amelyek, a szigorú szimmetria feloldására szolgáló részletekkel az emberi élet képét magasabbrendű valósággá emelik föl. És maguk az egyes alakok, "a tökéletes művészet elsőszülött fiai", ahogy Burckhardt elnevezte őket, testformáik, mozdulataik teltségével töltik ki az ünnepélyes ütemű kompozíció kereteit.
A reneszánsz "egyetemes ember"-ének megdöbbentően sokoldalú megtestesítőjéről Giorgio Vasari a következőt írja: "Temérdek különös leleménye volt, sokat elmélkedett a természet jelenségeiről, megtanulta a növények sajátos tulajdonságait, követte és megfigyelte az ég mozgását, a hold és a nap pályáját". Leonardo jóvoltából a régieknél sokkal tökéletesebb ábráink vannak a lovakról és az emberekről. E sok isteni tulajdonsága révén híre volt mindenütt, és Giovanbattista Strozzi a következő dicséretet mondta el róla:
Különb mindenki másnál,
különb nagy Pheidiásznál, Apellésznél,
különb a művészek dicső hadánál.
|