Tisztelt kézdivásárhelyiek!
Székelyek, magyarok mindenhonnan!
Sokféle jogtól fosztották meg az erdélyi magyarságot a huszadik században, sokféle jogot kell nekünk most, a huszonegyedik században visszaszereznünk. Amit eleink elveszítettek, nekünk azt most meg kell nyernünk. Amit őseink reánk hagytak, azt meg kell őriznünk.
Ma elsősorban erről szeretnék beszélni: az örökségről. Örököltük a feladatot, örököltük a harcot, örököltük a munkát, amit eleink nem tudtak elvégezni. Nekünk kell a feladatot megoldani, nekünk kell a harcot megvívni, nekünk kell a munkát befejezni. Azért kell mindezt megtennünk, mert csakis így tudjuk megtartani azt, amit szintén ránk testáltak az ősök: a szülőföldet.
Már-már elveszítettük ezt a szülőhazát, a Székelyföldet, Erdélyt a kommunizmus évtizedeiben, már félig kicsúszott a talpunk alól a szántóföld, már verebek ültek a fecskefészekben, már más halászott a folyóinkban, más vadászott az erdeinkben, más vágta a fát a havason, mások legeltették itt a juhaikat, mások költöztek a házainkba, már magyarul is elfelejtett mindenhol a hivatal, már elindultak új hazát keresni a székelyek, már vagonokba rakták a bútort és a könyvet, már sokan feladtak minden reményt, amikor megbukott a nemzeti-kommunista diktatúra.
Hányan voltak közülünk is, akik már elúszni látták az örökséget, és nem hittek a székelység, az erdélyi magyarság feltámadásában.
De mi a történelemben eddig minden tetszhalálból feltámadtunk. Mindig talpraálltunk. A szülőföldet, ezt a legdrágább örökséget mi székelyek a legnehezebb körülmények között is megtartottuk. Mi nem vagyunk a vesztesek népe, nem szalmaláng, hanem tartós tűz lobog bennünk, mi Petőfi Sándor és Gábor Áron népe vagyunk.
1989 után ez a tűz tartott életben minket, ez a tűz olvasztotta egybe a székelységet, az egész magyarságot. Ahhoz, hogy visszaszerezzük a tőlünk ellopott örökséget, erőre, észre, türelemre és összefogásra volt szükségünk. Hiszen hiába minden okosság, minden zseniális program, minden ragyogó cél, ha nem vagyunk minden pillanatban egységesek. És hiába az egység, ha csak egy pillanatig tart, ha csak rövid időre tudunk összefogni, mert hosszú munka, hosszú harc, amíg célba érünk.
1848 nagy tanulsága éppen ez. Másként gondolta Kossuth Lajos, másként látta Széchenyi István vagy Deák Ferenc, és mindegyiküket bírálta Petőfi Sándor. Volt aki Kossuth Lajost meggondolatlannak tartotta, volt aki éppen ellenkezőleg, habozónak. Sok mindenben nem értettek egyet 1848 magyar csillagai. De egy valamit jól tudtak mindannyian. Tudták a jelszót: szabadság, egyenlőség, testvériség! És tudták, hogy ezt csak együtt lehet kivívni! Félre kell tenni a gőgöt, a hiúságot, az önérdeket, és össze kell fogni. Nem is lehetett leverni azt a szabadságharcot, csak cári túlerővel, csak császár és cár cinkosságával. Akkor a székelység is megtapasztalta a széthúzás kártételeit, de az összefogás értelmét is. Hiszen Agyagfalván három napon át vitatkoztak egymással a mi őseink, és mégsem tudtak megegyezni, egy részük hebehurgyán harcba ment, a háromszékiek pedig hazavonultak felkészülni. Utólag nézve nem az a fontos, hogy kinek volt igaza, hanem éppen az, hogy ezáltal senkinek sem lett igaza. A gyengén, félerővel harcbavonulókat lekaszabolták az osztrákok, a hazatért háromszékiek pedig felkészültek, és utána sokáig sikerrel ellenálltak. A Székelyföld becsületét így megmentették ugyan, de a széthúzás mégis megtette a magáét: utólag könnyebb volt a székelyeket igába kényszeríteni.
Ne felejtsük hát: nincsen fontosabb igazság, mint a magyarság egysége, semmilyen érdek, semmilyen elégedetlenség, semmilyen sértettség, semmilyen türelmetlenség nem jogosít fel senkit ennek az egységnek a megbontására.
Amit eddig elértünk, együtt értük el!
Sok van még hátra, az igaz, de mégis visszaszereztük már az örökség egy részét.
A földjeinken ismét mi szántunk, vetünk, aratunk. A kérdés ma már az: elég-e, amit aratunk, meg lehet-e élni belőle. Nem lehet megélni, és az a kötelességünk, hogy ezen változtassunk, hogy ne csak miénk legyen a föld, de el is tartson minket!
Az erdeinkben ismét a mi madarunk énekel, több mint háromszázezer hektár erdőt szereztünk vissza a székely megyékbe. De az a madár hiába a miénk, mert még mindig szegényember madara. Az a dolgunk, hogy ezen is változtassunk. Nyugdíjasoknak, pályakezdő fiataloknak, mindenkinek emberhez méltó életet kell biztosítani.
Iskolát, házat is sokat visszavettünk, de még sokat kell visszakapnunk.
Tud már ismét magyarul a hivatal, vagy ahol nem tud, ott rá kell kényszerítenünk, hogy megtanuljon. A rendőr is, a postás is, mindenki, aki a mi kenyerünket eszi. Mert ezt most már így kell felfogni: aki itt a Székelyföldön hivatalnok, az a mi kenyerünket eszi. Végtére is a mi adónkból, a székely ember adójából kapja a fizetését, nem másból. Akkor pedig tessék megszólalni magyarul, vagy ha nem tud valaki, aki hivatalt visel, tanuljon meg.
Sok mindent visszaszereztünk ezekben az években, földet, erdőt, iskolát, a magyar nyelv nyilvános használatának jogát, de azt gondolom, hogy visszaszereztünk valami ennél fontosabbat is: a hitet! A hitet, hogy minket nem lehet elhallgattatni, és hogy együtt nagyon erősek vagyunk!
De csakis együtt vagyunk erősek!
Én bízom a magyar nemzet kárpát-medencei megerősödésében, és hiszem, hogy nekünk mielőbb be kell lépni az Európai Unióba, mert akkor ismét tényleg együtt leszünk Magyarországgal. Az Európai Unióban, ezt sokan nem tudják, még szavazni sem az szavaz például a polgármesterről vagy a helyi önkormányzatról, aki állampolgár, hanem aki ott él abban a községben, városban vagy megyében. Én hiszek abban, hogy az Európai Unióban nagyot fog változni az életünk.
De ez természetesen nem elég.
Még csak az út elején vagyunk.
Sok mindent kell még elérnünk.
Kell nekünk a jog, hogy magunk dolgában magunk dönthessünk. Legyen szó az iskoláról, vagy legyen szó arról, hogy mi lesz a falvainkkal, városainkkal, földjeinkkel, erdeinkkel.
Kell az autonómia!
Kell a székelység autonómiája is!
Jó lenne, ha ezt nyilatkozatokkal vagy kiáltványokkal meg lehetne valósítani.
Jó lenne, ha ma kikiáltanánk, és holnap arra ébrednénk, hogy van autonómiánk. Jó lenne, ha ülhetnénk ezután karbatett kézzel. Jó lenne bizony! De nem lehet! Az autonómiáért dolgozni kell, küzdeni kell, azt tégláról téglára föl kell építeni. Nekünk megvan az erőnk, megvan a tudásunk, megvan a politikai eszközünk hozzá! Minket ma nem lehet megkerülni Romániában, nélkülünk nem lenne kormánytöbbség, nem lenne stabilitás.
Mi szavatartó emberek vagyunk, de ugyanezt elvárjuk román partnereinktől is, legyen már vége az örökös szószegésnek.
Nekünk a történelem során mindenért keményen meg kellett harcolnunk, mi semmit sem kaptunk könnyen. Ez ma is így van. De ha van bennünk kitartás, előbb-utóbb célba érünk.
Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben.
Van hát értelme a munkának, van értelme a küzdelemnek.
Egy veszélyt kell elkerülnünk: a megosztást! Láthatta mindenki, ahogy gyengének éreznek minket, ahogy széthúzást tapasztalnak, máris fenyegetőznek a nagy-romániás őrültek, máris jönni akarnak Székelyföldre, mintha nem jöttek volna már elegen az elmúlt évtizedekben. Persze, aki vendégségbe jön, azt mi szívesen látjuk, de aki ijesztgetni akar, az maradjon otthon, mert úgysem ijedünk meg.
De nekünk is végig kell gondolnunk, hogyan akarunk politizálni ezután: józan ésszel, türelemmel, hozzáértéssel, összefogással, vagy pedig nagyokat mondva, dobbal verebet fogva, össze-vissza kiabálva, egymással veszekedve, március 15-ét egymás ellen felhasználva, semmit el nem érve, csak a szélsőséges román nacionalisták malmára vizet hajtva, nekik muníciót szolgáltatva.
Petőfi Sándor népének, Kossuth Lajos népének, Gábor Áron népének egységesnek, okosnak és kitartónak kell lennie.
Egységes, okos, kitartó népet senki sem tud a maga útján megállítani. A mi céljaink tisztességesek: szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk magunknak, és ugyanezt akarjuk más nemzetnek is.
Boldog ünnepet kívánok minden székelynek, minden magyarnak!
Kézdivásárhely, 2006. március 15.
|